7. rész ~ Tettre készen

Szóval, megkérek minden kedves olvasót, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa, az hagyjon maga után kommentet is.!;) Köszönöm.!:)♥ És, sajnálom, hogy ilyen sokáig nem írtam részt. Csak nem is voltam otthon szinte egész júliusban, és augusztusban meg azon gondolkodtam, hogy hogyan is folytathatnám. :) És csak most tudtam erőt venni magamon és belekezdeni az új részbe. :') De nem is untatlak titeket tovább. ;)
Jó olvasást.!♥ És komikat.!;)





Míg Pattie beszélt Sooterrel, mi Justinnal lassan felsétáltunk az ő szobájába.
- Tényleg szeretnél velem együtt dolgozni? - kérdezte félénken felérve a saját kis kuckójába.
- Persze. Végülis, ki ne akarna Justin Bieber előénekes lenni? - nevettem el magam.
- Hát... például akik nem nagyon rajonganak értem. - mosolygott Justin.

Kiderült, hogy Scooterben felkeltettem az érdeklődést magam iránt. És másnap találkozni is akart velem. A találkozóról csak annyit, hogy egész jól sikerült. Azt mondta, hogy a Liar Liar-t felvesszük stúdióban és írat nekem egy kicsit pörgősebb, vidámabb számot is. Aláírtam a papírokat, hogy az európai turné alatt én leszek Justin Bieber előénekese. Megbeszéltük, hogy a pörgősebb számomon és a Liar Liar-ön kívül, még énekelhetek egy magam által választott számot.
- Akkor holnap ugyanitt. Sziasztok. - köszöntünk el egymástól a stúdió előtt. Mivel november volt, már kezdett hűvösödni az idő. Elővettem a hosszított, kötött kardigánomat, és belebújtam. Így sétáltunk a sötét városban egymás mellett.
- Nem tudod hány óra van? - kérdeztem felé fordulva. Justin hirtelen megállt, majd az órájára nézett.
- 6 óra múlt 10 perccel.
- Köszi az infót. - kacsintottam rá.

°~°~°

- And if they make you feel ugly... - énekeltem, de Scoo beleszólt.
- Várj! Ne félj a daltól! Kicsit határozottabban énekelj. Hidd el, hogy ez a te számod, senki másé!
- Jó. - mondtam, majd újrakezdtem a refréntől. Gyorsan megvoltunk, így hamar "haza" is értünk.

- Justin! - szóltam hozzá kissé félénken 1 hét múlva.
- Igen?
- Eljönnél velem a régi házunkhoz? És akkor már ott is maradok..
- Elmenni elmegyek, de nem hagyom, hogy ott maradj! - mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Már 2 hete ott lebzseltem, és mint már mondtam, nem akarok a nyakukon lógni. Nem is erőltettem tovább a dolgot, hisz tudtam, hogy úgysem győzhetek.
Nem túl sok idő mire tőlük hozzánk értünk. Ha jól számoltam, az 5-ik utca a mienk, a házuktól számítva. Direkt számoltam, hogy... Gondolataimból Justin ébresztett fel.
- Gyere, megérkeztünk. - mondta, majd kiszállt az autóból, átjött az én felemre és kinyitotta nekem a kocsiajtót. Kiszálltam, és végigtekintettem a környéken. Semmi nem változott ezalatt a pár hét alatt.
Bementünk a épületbe, és leültünk a nappaliba TV-zni. A kanapén ülve, felhúztam a lábamat a bútorra és a karommal körülöleltem. Államat a térdemre hajtottam, és a szemem sarkából Justinra pillantottam. Ott ült mellettem, kezében a távirányítóval és kapcsolgatta a csatornákat. Elnéztem a szobát. Minden olyan mint régen. Kivéve azt, hogy mintha eltűnt volna belőle az élet, a világosság. Még csak kora délután volt, de nekem így is sötét volt. Visszafordultam a tévéhez, és újra a képernyőn nyugtattam szemem. Egy idő után már nem bírtam ülni. A gondolataim kavarogtak, valahogy rendet kellett tennem köztük. Kiválogatni a fontosabbakat, és azokat megtartani, a többit meg törölni. Hát, a törlés funkciója az agyamnak még nem tökéletes, de már dolgozom rajta. Felálltam, és a bejárati felé vettem az irányt. A kezem a kilincsre tettem, lassan megfogtam, majd lenyomtam. De ekkor valaki -feltehetőleg Justin- megfogta a könyököm, ezzel megállítva, hogy kilépjek a házból.
- Hova mész? - kérdezte, miközben maga felé fordított.
- Csak.. sétálni.
- Veled tarthatok?
- Persze.. de ha nem baj, ne nagyon beszéljünk, rendben? - kérdeztem, bár nem volt túl nagy kedvem most senkinek a társaságához.
- Okéé. - ha jól láttam, mintha nem örülne túlságosan annak, hogy az úton csöndben kell lennie.. De, ez a feltétele, hogy elkísérjen.
Út közben mindenfélén gondolkodtam. Például azon, hogy hogy tudnám meggyőzni Justint, hogy megengedje, hogy most már otthon aludjak. Tudtam, hogy nincs más megoldás. Meg kell tennem.


Éjszaka volt. Fogtam egy darab papírt, egy tollat és elkezdtem  róni a takaró alatt, zseblámpával a kezemben a sorokat. A toll hegye csak úgy szántotta a sorokat, ahogy próbáltam értelmesen elmagyarázni, hogy miért fogom ezt tenni.

6. rész ~ Szállás

Megis hoztam az új részt!: ) Remélem tetszik és köszönöm a komikat. :) Jó olvasást!♥:)


- Tudsz mondani valami olcsó, de nem lepusztult szállodát? - toltam el magamtól egy pillanatra.
- Mi? - nézett rám értetlenül.  - Csak nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy egy szállodában szállj meg, miközben itt van egy barátod, aki el tud téged szállásolni.
- És ki az?
- Hát én, te butus! - mosolygott. Egyszerűen elbűvölő volt a mosolya. Annyira nagylelkű volt, hogy felajánlotta, hogy náluk aludjak egy ideig, s reméltem, hogy az anyukája se fogja ellenezni a dolgot..
- De anyukád nem fog kiakadni? Hisz mégiscsak lány vagyok. - húztam el a szám.
- Nem tudom, felhívom.. - mondta, majd egyből előkapta a mobilját, és tárcsázott egy számot. Nem akartam zavarni, ezért amíg beszélt halkan visszamentem az emeletre.
A régi szobám, régi emlékek. Odamentem az íróasztalomhoz, és megpillantottam valamit, ami eddig még nem volt ott. A kezembe vettem és tanulmányozni kezdtem. Egy fénykép volt. Akkor készülhetett miután megismertük egymást és szinte mindennap bejárt hozzám. Gyönyörű napok voltak..  Ő ébresztett fel a gondolataimból.
- Megengedte? - fordultam felé.
- Aha. Csak egy kicsit kellett unszolni, aztán beadta a törölközőt.
- Jaj, köszönööm! - mondtam, miközben a nyakába borultam. Még mindig a kezemben szorongattam a képet. - Jut eszembe, ezt a képet nekem adod, vagy csak letetted?
- Neked adom, hogy amikor elválnak útjaink legyen neked is egy emléked azokról az időkről, amikor még együtt voltunk. Nekem is ez a kép van meg. - tette hozzá mosolyogva. Ha vele vagyok egyszerűen nem tudok mást csinálni, csak mosolyogni. Mosolyra késztet mindene. A szeme, a szája, a kinézete, az hogy velem van, a tettei.

*-*-*-*

Justinék háza előtt álldogáltunk, már megint miattam... Nem tudtam mit fog reagálni az anyuja arra, hogy a fia egy lányt szeretne elszállásolni a saját házában. Vettem egy mély levegőt, és mondtam Justinnak, hogy mehetünk.
- Csókolom! - köszöntem illedelmesen, míg Juss is köszönt neki. Nem akartam betolakodó lenni..
- Nyugodtan tegezz. Amúgy Pattie vagyok. - mondta, és kezét felém nyújtotta.
- Annie. - kezet fogtam vele, hisz illetlenség lett volna a részemről, hogy ha nem cselekedtem volna így. - Annyira köszönöm, hogy megengedted, hogy most nálatok aludjak. Ígérem holnap már keresek egy szállodát.
- Dehogy keresel. Itt maradsz amíg a szüleid nem értesítenek arról, hogy otthon vannak.
- Rendben... - nem tehettem mást, minthogy beleegyezek. Nem kívántam túl sok ideig a nyakukon lógni, nem akartam púp lenni a hátukon. Azt vettem észre, hogy az egészen megkedvelt, és ezt titkon reméltem is egy kicsit.
Segítettem Pattie-nek megcsinálni a vacsorát, míg Justin nagyban tv-zett. Férfiak... Ezzel a kis segítséggel alkalmam nyílt megismerni. Egészen elbűvölő személyiség. Megtudtam róla, hogy bármit megtenne Justinért, mint szinte minden anya.


- Justin, alszok én a matracon, mert mégiscsak ez a te szobád.
- Nem. Te alszol az ágyamon, mert mégiscsak te vagy a vendég.
- De... - kezdtem bele, de Justin félbeszakított.
- Nincs de. Én alszok a matracon és kész.
- Köszönöm még egyszer. - mondtam és magamhoz öleltem. - Azt hiszem én elmegyek fürdeni.
Megfogtam a pizsamámat, és bevonultam a fürdőbe. Zuhanyzás közben elkezdtem énekelgetni a saját dalomat, a Liar liar-t, amit még akkor írtam, amikor az első és eddig az utolsó barátom elhagyott. Mivel tudtam zongorázni, arra a hangszerre írtam a dalt. Mikor kijöttem  a rövid ujjúból és egy rövid nadrágból álló pizsimből, Justint pillantottam meg az ajtó előtt. Figyelmetlenségemnek hála, majdnem nekimentem szegénybe.
- Gyönyörűen énekelsz. És a számot te írtad? - támadott le egyből kérdéseivel.
- Öm... köszönöm, és igen, én írtam. - mosolyogtam rá.
- Elénekelnéd nekem? - Ha lehetne inkább zongorával de... És mintha a gondolataimban olvasna, hozzátette:
- Vagy tudsz zongorázni? Van nálunk az is ha inkább úgy szeretnéd...
- Zongorával. Ha szabad. - mondtam, és leindultunk a földszintre.
- Anya! Annie elzongorázhatja nekem a dalt, amit ő írt? Légyszii... nagyon szépen énekel! - kérlelte édesanyját a fiú. Persze az anyukája egyből beleegyezett. Leültem a zongorához. Justin és Pattie pedig a kanapén foglaltak helyet. És.. elkezdtem.


Liar Liar

Justinék megtapsoltak, bár én elég gyengének éreztem magam. Odajöttek hozzám, majd Pattie így szólt:
- Ezt feltétlenül meg kell mutatnunk Scooter-nek! Egy őstehetség van Ann.
- Lehetnél az előzenekarom a nemsokára elkezdődő turnémon. - vetette fel az ötletét Justin. Nem akartam erre a visszautasíthatatlan lehetőségre nemet mondani, de én még nem érzem magam ehhez elég magabiztosnak. - Benne vagy?
- Öm... erre nem lehet nemet mondani. - mosolyogtam. - Szóval, igen.
- Akkor már hívom is Scot-ot. - mondta Justin, majd sarkon fordult és indult volna a konyha irányába, ha Pattie vissza nem rántja.
- Várj. Inkább én. Még azt hiszi, hogyha megemlíted, hogy egy lányról van szó, hogy... khm... érzelmeket táplálsz iránta és túl elfogult vagy vele szemben. Talán az én számból jobban elhiszi. - rákacsintott a fiára, aki beletörődött arccal nézett rá vissza. Én csak álltam ott, és éreztem ahogy belepirulok rövidke kis beszélgetésükbe.......

5. rész ~ "Éreztem, hogy nem akarom elengedni..."

November 13-a volt az a nap, amikor kiengedtek a kórházból. Jenna segítségével bepakoltam az összes cuccomat a bőröndömbe. Justin délután 2 körül megérkezett, hogy hazafuvarozhasson. Mikor beszálltam a kocsijába elkapott egy nyugtalanító érzés, ami nem akart alábbhagyni. Just is észrevette, hogy valami nincs rendben, ezért vicceket mesélt, beszélgetni próbált. Nem nagyon sikerült feledtetnie velem azt a nyomasztó érzést, de értékeltem az erőfeszítését. Az úton mondhatni én voltam a GPS(dzsípíesz), aki mondta az utat.

Csendes, nyugis környéken volt a házunk. Leginkább öregek és fiatal házaspárok laktak a közelben. 

Üres házba értem haza. Beléptünk az építménybe. Csönd uralkodott mindenhol. Hideg szellő csapta meg az arcom - kirázott a hideg. Dohos szaga volt az egykori vidám otthonomnak, amely most csak egy berendezett, elhagyatott épület volt. Éreztem, hogy rajtunk kívül volt még ott más is. Valaki, akit mi nem feltétlenül látunk. Talán Claire szelleme? Lehet. Visszajött volna megnézni a házat, vagy éppenséggel kísérteni jött vissza? Nem tudtam ezekre a választ, mégis egyre több és több kérdést tettem fel magamnak.

Justinra néztem, aki várakozóan nézett rám, nem türelmetlenül. Megfogtam a kezét, és beljebb mentünk. Minden úgy volt, ahogy két hónappal ezelőtt úgy hagytuk, mielőtt elmentünk nyaralni. Justin húzta magunk után a bőröndömet. Ez elég lovagias húzás volt számáról. Felmentünk a szobámba. Elkezdtük a kipakolást, de én egy kis idő múlva leballagtam a konyhába vízért.

A konyhaasztalon találtam 1 darab papírt. Ez állt rajta:

Kedves Ann!

Édesanyád jelenleg szanatóriumban tartózkodik, mert túlságosan megrázta az a dolog, ami a testvéreddel történt. És ha ezt olvasod, akkor örülök, mert kiengedtek a kórházból! :) Anyukád elég hosszú ideig kíván maradni, orvosai biztatása miatt. Én pedig vele fogom eltölteni ezt az időt, hogy ne érezze magát annyira egyedül, illetve segítünk egymásnak feldolgozni ezt a hatalmas katasztrófát, ami megtörtént az életünkben. Ha már otthon vagy és mi még nem, akkor azt javaslom, hogy menj le a nagyiékhoz, mi majd értesítünk visszatértünk, és akkor te is visszajössz, és minden folytatódik a normális kerékvágásban, csak Claire nélkül.

                                          Szeretünk Annie!:)

                                                  Apa.

UI.: Vigyázz magadra!

Ezt olvasva kicsit megnyugodtam, de nem teljesen. Hosszú ideig? Pontosan meddig? Nem akartam a nagyiékhoz elutazni San Fransisco-ba...

- Justin! -kiabáltam fel az emeletre. - Gyerek egy kicsit..

- Igen? - jelent meg a lépcső tetején értetlen arccal.

- Gyere ide..

- Mi történt?

- Anyum valamilyen szanatóriumba vonult, és elég sokáig ott akar maradni, apa meg végig mellett marad.. - panaszoltam el a bajom forrását. Ő csak némán magához vont.Vállának döntöttem a fejem, mert a magasságom miatt ráhajtani nem tudtam. Mivel már november volt, pulcsi volt mindkettőnkön. Magamba szívtam lila pulóverének finom, édes illatát, és éreztem, hogy nem akarom elengedni.......

4. rész ~ Szerelem lenne?

Aznap még találkoztam vele, nagyon közvetlen volt és kedves. Remek humora van, s én úgy vettem észre, hogy eléggé emberbarát. Körülbelül egy fél órát átbeszéltem vele, de aztán mennie kellett, ugyan azt mondta, hogy lehet hogy másnap beugrik. Szerettem volna, ha benéz hozzám legalább egy pár percre, mert nagyon megkedveltem ez alatt a rövidke idő alatt. Kezembe vettem az mp4 lejátszómat, s bekapcsoltam. A sok zeneszám csak egyre ment egymás után, sorban, ahogy el vannak rendezve. Észre se vettem, hogy elszundítottam, hiszen éjszaka jól aludtam. Arra eszméltem fel, hogy valaki kiveszi az egyik fülemből a fülhallgató egyik végét.

- Na! - mondtam nyűgösen, miközben kinyitottam szemeimet. Justint láttam meg egy kb. 12 szál vörös rózsával a kezében.

- Bocsánat Eggyel Kevesebb Magányos Lány(One Less Lonely Girl)! - ültetett mosolyt arcára, amit látszólag nem is nagyon akart leszedni onnan. - Ezt neked hoztam. - mondta és az ölembe fektette azt a gyönyörű csokrot.

- Ó, köszönöm. - viszonoztam mosolyát. Csak néztünk egymás szemébe, és én éreztem, hogy újra szerelmes vagyok. Nem akartam még ezt elkiabálni, mert közel sem biztos, hogy ő is úgy érez ahogy én. Csend uralkodott körülöttünk, mire én elkaptam tekintetem. Nem tudtam mit gondol, de ahhoz meg túl félénk voltam, hogy megkérdezzem.

- Mire gondolsz? - kérdezte Justin, mintha olvasna a fejemben.

- Mindenfélére. - mosolyogtam. Rád, rád, rád, RÁD!!! Ezt így nem mertem neki mondani, ezért inkább egy gyűjtőnevet mondtam neki. - Te?

- Sok mindenre. Nem megyünk le sétálni? 

- Hát, lemehetünk. Csak szólni kell a nővéreknek.

- Már szóltam annak az ápolónak, aki tegnap itt volt nálad. - mondta, majd segített felkelni az ágyamról. Már elég rendesen elernyedtek a végtagjaim, ezért kicsit nehézkes volt a mozgás. Belebújtam a papucsomba. Kimentünk a kórtermemből, de liftre még várni kellett egy kicsit. Kellemesen elbeszélgettünk. Mikor a friss levegőn voltam. Hát, ha láttátok volna az arcomat... Nyilván kinevettetek volna. De számomra  az, hogy kint lehettem a levegőn, a szabadság egy jele volt. Az 1 hónapos bezártság után meg pláne. Justin látta az arcomon a boldogságot, hogy vérge kiszabadultam a "zárkámból". Úgy nézhettem ki, mint egy kisbaba aki épp abban a pillanatban fedezi fel a világot. Remek volt vele lenni. Nevetett a vicceimen, mosolyogva segített, ha bénáztam egy sort és nem röhögött ki. Na ilyen az az ember, akivel el tudnám képzelni az életemet.

Mikor elkezdett a nap lemenni, bementünk. Mikor visszafeküdtem a szokásos helyemre, így szóltam hozzá:

-Köszönöm, ezt a mai csodálatos napot.

- Én köszönöm, hogy megtiszteltél a jelenléteddel!

- Ezt inkább nekem kéne mondanom. - nevettem el magam. - Mindegy, a lényeg, hogy köszönöm, hogy rám szántad az egész napodat. - nem bírtam abba hagyni a mosolygást, hiszen ha ránéztem már akkor késztetést éreztem erre a tettre.

- Hidd el én is. - csak csöndben mosolyogtunk egymásra.

- Justin ideje menned. Lejárt a látogatási idő. - szólt be Jenna, majd tovább is ment. Gondolom nem akart minket zavarni.

- Hát akkor én azt hiszem megyek. - mondta kissé letörten. - Még egyszer köszönöm és szia. -

- Szia, és vigyázz magadra! - elmosolyodtunk, majd ő adott egy puszit az arcomra.

Úrsiten megpuszilt. Csak fogtam arcmnak azt a helyét, melyet nemrég Ő gyengéden megpuszilt, s reménykedtem, hogy ez valaminek a jele. Hátha... hátha ő lenne az ideális társ számomra. Tudtam, hogy nem ő az igazi, de abban biztos voltam, hogy van valami közöttünk.....

most viszonylag hamar hoztam a kövit, remélem tetszik és komikaat!: ))

3. rész ~ A várva várt találkozás

                                                      ~§ Egy hónap múlva §~

Szóval... igen. A 2 hónapból már eltelt egy hónap. Éppen ma jutott eszembe, hogy még nem is mondta Jenna, hogy mikor jön JB. Gondolom meglepetés akart lenni. A gipszet már levették a lábamról, nagy örömömre. A hátsóm még mindig eléggé fájt, így csak lassan közlekedtem. Jenna már jó hamar felkeltett, majd kiválasztotta a legszebb benti ruhámat, és egyesével rám adogatta. Nem értettem, hogy mire megy ki ez az egész, így hát csak engedelmeskedtem. Reggeli után elbattyogtam a mosdóig és fogat mostam, rendbe szedtem magam. Egy idő után már annyira evett a kíváncsiság, hogy rákérdeztem:

- Jenna! Mi ez a nagy felhajtás?

- Ma jön ide Justin Bieber, és szeretném, hogy ha ide is bejön akkor magadhoz képest jó állapotban lásson. És, hogy érdeklődjön utánad. - az utolsó mondatot csak halkan mondta, de én így is meghallottam. Mikor látta, hogy hogy nézek rá felkuncogott.

- Jajj... már kezdek úg tekinteni rád, mint egy pótanyuka és egy barátnő keverékre. - nevettem el magam.

- Hát ez esetben, gyere ide! - mondta, majd széttárta karját, és  megölelt. Ekkor valaki halkan kopogott az ajtón.

- Sajnálom, ha megzavartam valamit. - szólt a kedvenc ápolóm mögül egy fiúhang. Mindketten odanéztünk. És Ő állt az ajtóban. A számhoz kaptam a kezem, hogy tompítsam a sikításom hangosságát. Közelebb jött hozzám, mondhatni álmaim pasija, mire a szemeimből kicsordult egy könnycsepp. Egyszerűen nem bírtam, legalábbis nem mertem elhinni, hogy Justin Bieber, a híres-nevezetes tinisztár épp most törli le mosolyogva az arcomról azt a könnycseppet, ami abban a pillanatban folyik le arcomon.

- Ne sírj!- szólt hozzám gyönyörű hangján, mely zene füleimnek. Csak csodálattal bámultam rá, s ő is tanulmányozta arcomat.

- Azt hiszem én most megyek egy másik beteghez. - törte meg a csendet Jenna, majd kiment.

- Justin vagyok. - mondta Juss, pár pillanattal később.

- Én meg Annie.

- Hogy kerültél ide?

- Autóbalesetet szenvedtem. - mikor megláttam Justin rosszalló pillantását folytattam. - A családommal. Anyukám vezetett, és valami kis semmiségen nagyon összevesztünk. Apukám épp aludt, de a nagy hangzavarra csapkodva felriadt. Megrántotta anyum kezét, és hát.. beleestünk egy árokba.

- Te jó ég. Ugye nem esett komolyabb baja a családodnak? - kérdezősködött tovább csodálkozva és picit félve válaszomtól.

- Hát nekem eltört a farcsontom, ezért kerültem ide. Anyukámnak a feje tört be, apukám viszonylag épségben megúszta, és a húgom, Claire... - fájt kimondani a nevét, de folytattam. - ő meghalt.

- Úristen. Részvétem. - mondta megszeppenve, míg nekem könnyek szúrták a szememet. Nem bírtam ellenállni, a könnycseppek elszabadultak és záporesőként hullottak alá. Hirtelen Justin karjaiban találtam magam. Jó volt érezni közelségét és, hogy mennyire együtt tud érezni az emberekkel. Pár pillanat múlva egy ismeretlen hang szakította meg e meghitt pillanatot. Az ismeretlen elhívta Justint, mert beállították a kamerákat és már elkezdenének forgatni.

- Várj! - szóltam Juss után. - Még egy kérdés! - Justin megfordult és érdeklődően felhúzta a szemöldökét.

- Melyik számból lesz a klip?

- A Pray-ből, és neked ajánlom! - mondta mosolyogva, majd sarkon fordult és kiment a kórtermemből.

A Pray-ből, és neked ajánlom. És neked ajánlom, és neked ajánlom... Egyfolytában csak szavai jártak a fejemben. Nekem ajánlaná az egyik klipjét? Vagy mindenkinek, aki ebben a kórházban van, ezt mondja? Vagy csak annyira megrendítette a sorsom, hogy csak nekem ajánlja?



bocsi hogy most csak ilyen rövid lett :S komikaat!: )

2. rész ~ Szenvedés

- Jó reggelt álomszuszék! - jött be a szobámba Jenna, az egyetlen nővér, akit el tudtam viselni ezen a helyen
- Köszönöm, és viszont. - válaszoltam két ásítás között.
- Szereted Justin Biebert? - kérdezte, miközben leült az ágyam mellett álló székre.
- Öhm... igen. Miért? - nem értettem ezt a hirtelen jövő érdeklődést.
- Mert egy hónap múlva itt fogja leforgatni az egyik számát.
Ha nem lettem volna gépekhez kötözve, akkor nyilván sikítozva ugrálnék most örömömben. De ez teljességgel lehetetlen volt a jelenlegi helyzetemben.
- Úristen, nem hiszem el! - sikoltoztam, miközben a számra tapasztottam a kezeimet.
- Egyből rád gondoltam mikor a főorvos úr közölte velünk a hírt. - vigyorgott most már ő is.

                                                       
                                                          ~§Két héttel később§~




Most sikerülni fog - gondoltam magamban miközben megpróbáltam felállni az ágyamról. Pont tegnap kapcsoltak le a gépekről, így most már -  ugyan fájdalmak árán, de - mozogni is tudtam. Már elég rendesen hívott a természet, de csak most vettem erőt magamon, hogy nekiinduljak és megkíséreljem az egyedül elmenést a WC-hez. Már kiértem a folyosóra, lassan de biztosan haladtam. Mindenbe, ami a kezembe akadt belekapaszkodtam, hogy ne essek el. De sajnos megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Mivel zokniban voltam eléggé csúszott a hideg kőpadló. Szóval egy hirtelen, elkapkodott lépés és... puff! Máris a földön végeztem. Odaszaladt hozzám Jenna, aki épp a közelemben foglalatoskodott valamilyen papírmunkával.
- Jajj Annie, mért nem szóltál? Szívesen odamentem volna neked segíteni! - sajnálkozott Jenna, miközben lassan felemelte tehetetlen testemet.
- Gondoltam, lehet egyedül is elboldogulok. De úgy látszik ez nem pont úgy volt ahogy elképzeltem...
- Hát nem éppen....

Elvezetett a WC-ig, ahol én fájdalmasan elvégeztem a dolgom, majd visszasegített a szobámig. Újra megvizsgáltak, majd miután meglett a vizsgálat eredménye, így szólt az orvos:
- Hát Annie... szépen javultál, de a mai mutatványod nagyon visszavett az állapotodból. Lehet, hogy plusz egy hónap, mert az egyik bokád ugye gipszben van, és megütötted a farcsontodat is, ami egyébként még gyengélkedik, szóval szerintem nem mondok újat azzal, hogy valószínűleg többet fogsz itt maradni köztünk.

Ez a hír elég rendesen letört... Hisz anyával nem tudom mikor találkozhatok legközelebb, apa meg leginkább anyával. Claire meg... A sírás kerülgetett mikor ebbe belegondoltam, hogy többet nem puszilhatom meg, nem foghatom meg a kezét, nem ölelhetem meg, nem tudok vele összebújni éjszakánként mikor anya és apa veszekednek, vagy csak egyszerűen nagyon nagy vihar van. Nem fogom többet hallani a hangját, érezni hajának azt a sajátos illatát, amit egy gyümölcsös gyereksampon kölcsönzött neki és amibe belekeveredik Claire egyedi illata, ami csak neki van, mely másnak nem adatott meg. Egy szó mint száz... többet nem láthatom, nem érezhetem közelségét és semmit ami vele kapcsolatos. Mert a sors elrabolta tőlem. Lehet, hogy gyakran előfordult az, hogy konfliktus alakult ki közöttünk, de akkor is egyike volt azoknak az embereknek, akikért az életemet is feláldoztam volna. Az ÉLETEMET! Mert testvér csak egy van(esetleg akiknek több is megadatott, arra is ugyanez vonatkozik), ha elhanyagolod vele a kapcsolatot, az egy idő után megszakad. És ha hirtelen felhív a rendőrség, hogy az Ön rokona-e XY, mert tragikusan meghalt, és a testvéred nevét hallod... az egy felülmúlhatatlan érzés, persze a negatív értelemben. Mert ha egyszer elveszted, akkor soha többet nem veheted fel vele újra a kapcsolatot. Ezért kell vele törődni, szeretni és foglalkozni. Mert ha egyszer vége, akkor azt nem kezdheted elölről. GAME OVER! Szóval becsüld meg a testvéredet, mert nem mindenkinek adatott meg!
Üveges tekintettel meredtem magam elé, miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. A szám sarka hirtelen megremegett, és hirtelen kicsordult egy könnycsepp a szememből. Aztán egyre több társa követte az elszánt könnycseppet.Gyötört a bűntudat, amiért azon az éjszakán nem bírtam meghallgatni, s ezért heves vitába szálltam édesanyámmal. Az éjszaka még annyit se aludtam, mint amennyit múlt éjjel. Végigsírtam az éjszakát, hisz egész végig kínzott az a maró érzés amitől délután óta szenvedtem.



sorry hogy mostanában csak ilyen szomorúak a részek de majd később lesz boldogabb :D és komikaat!:D

1. rész ~ A kórházban

Éjszaka volt. Valószínűleg félálomban lehettem, mert hallottam ahogy Claire nézi a meséjét a hordozható kis TV-n. Nem értettem, hogy hogy nem lehet fáradt, bár ő délután órákat aludt, míg mi hegyet másztunk apuval. Hosszú és fárasztó volt a mai nap. Sajnos ma megyünk vissza Denverből, a szülővárosomba Miamiba. Ez az út afféle nyaralás volt számunkra. 
Claire hirtelen felnevetett, gondolom valami vicces dolgot látott. A hirtelen hangzavarra felpattantak a szemhéjaim. Villámokat szóró szemekkel fordultam a kishúgom felé, aki halál nyugodtan nézte tovább a mesefilmjét. 
- Egyszer megöllek! - szűrtem a fogaim között. 
- Naa... - szólt bele anya is, aki felváltva vezetett apával. Most anya tartózkodott a kormány mögött, míg apa békésen kipihente magát. 
- De felkeltett! - védekeztem. 
- Sajnálom, de olyan vicces rész volt. A nyuszi beleharapott... - kezdte a történet elmesélését, de én szemforgatva a szavába vágtam. 
- Na jó, nem érdekel. 
- De csak ezt hadd mondjam el. - nyafogott. Annyira idegesített ilyenkor. Anya persze egyből az ő pártját fogta, mire én idegesen megszólaltam: 
- Anya, ez negatív diszkrimináció! Nem állhatsz mindig az ő oldalán! 
- Én nem állok senkinek sem az oldalán, Annie. Csak ha már annyira el szeretné mondani a történetét, akkor engedd meg neki, hogy elmondja. 
- Igen, igen. - helyeselt bólogatva Claire. 
- Te kussolj! - förmedtem rá idegesen, mire ő torkaszakadtából elkezdett sírni. Heves vitába szálltam anyuval, hogy miért kellett így válaszolnom neki. A hangos szócsatára apa csapkodva riadt fel. Megrántotta anya karját és... 

Nem akartam tovább folytatni a fejemben ezt a szörnyűséget. Már egy hete, hogy ez történt, de azóta minden éjszaka lejátszódik az elmémben, újra és újra. Egy kórházi ágyon feküdtem, a fejemen és a karjaimon kívül, ha megmozdultam mindenem fájt. A kórházban egyszerűen éjszaka nem lehet, legalábbis én nem tudok, aludni. Ilyenkor gondolkodással üti el az idejét az ember. Ez alatt az egy hét alatt döbbentem rá, hogy milyen hosszúak is az éjszakák. Hiszen míg az ember alszik, egy pillanat alatt elröppen az a majdnem fél nap, de ha nincs mit csinálnia, akkor igenis végeláthatatlannak tűnik. A balesethez még annyit, hogy apa anya karját elrántotta, így egy árokba zuhantunk. Ennyire emlékszem össz-vissz. Az ezután történteket csak utólag mesélték nekem. Azt mondták, hogy Claire valahogy kirepült a kocsiból, mert nem kötötte be magát, csak azt hazudta. Nekem elmozdult egy csigolyám és eltört a farcsontom, ezért nem bírok járni, legalábbis csak nagy fájdalmak árán. Claire a helyszínen meghalt. Anyának betört a feje, és apa viszonylag sérülésmentesen megúszta. Tegnap az orvos közölte velem, hogy kezdek jobban lenni, de csak nagyon lassan javulok, így eltarthat akár egy hónapig is, ha nem tovább, hogy rendesen felépüljek. Rossz volt ezt hallani, főleg, hogy anyát most lehet, hogy egy ideig nem láthatom, mert annyira összeomlott a rossz hír óta, hogy lehet, hogy bevonult valamilyen szanatóriumba, a túlzott depresszió miatt. Az éjszaka folyamán aludtam kb. 3 órát, ha nem kevesebbet. De délelőtt egy jó hír fogadott......